Elvált apaként kamaszokkal? (beszélgetős fórum)

Ezt kellETT VOLNA elmondanom, már az elején.

Mivel már több alkalommal bebizonyosodott, hogy NEM TUD ezen változtatni, mert ilyen a személyisége (ahogy én is csak minimálisan, nagyon tudatosan tudok a hibáimon javítani), ez már nem segíthet.

Annyi alkalommal és módon mutatta ki a foga fehérjét, hogy már, ha könnyek közt ígérné meg, hogy megpróbálja, sem lehet bízni abban, hogy sikerül. De erre különben sem kerülne sor, mert ő sokkal erősebb személyiség annál, hogy megalkudjon, tehát ő lépne tovább.

Tehát a mozaikcsaládos összhang már csak valaki mással valósulhat meg.

A gyerekeim, és a család előtt is elásta magát, egyedül én vagyok annyira gernic- és elvtelen, tutyimutyi, hogy még együtt vagyunk.

Tehát a fenti tapasztalatot majd következőleg fogom tudni felhasználni, hogy mit ne engedjek, hol húzzam meg a határt (magam számára és neki is), mibe ne menjek bele legközelebb.

A lakás dolog már valóban megkésett, max, ha rámdőlne a bank :)

Igen, én is érzem, hogy nekem is fel kellene nőni a velük való viszonyt illetően, azaz, ahogy kezelem őket.

És pont ebben érez logikai bukfencet a párom, hogy van két, szinte felnőtt gyerekem, akit viszont az anyjuk továbbra is úgy küld el a láthatási időpontokban, mintha még 5 évvel fiatalabbak lennének (meg gondolom, ahogy sok más dologban bánik velük, pl szobájuk helyettük való takarítása, nem igazán vonja be őket más házimunkába sem, gondolom döntési jogkört és egyben felelőséget sem engedi úgy át ő sem, mint kellene, és még ki tudja miben), és ők pedig többek között emiatt is, szintén ugyanúgy járnak át, mint évekkel korábban, azzal a különbséggel, hogy hazafelé már nem percre pontosan megyünk, hanem néha pár órával korábban, az ő igényeiknek megfelelően, de van olyan is, hogy később.

Ez a része szerencsére kicsit már életszerűbb.

De ugye én is partner vagyok az exről fent írt dologban, hiszen én meg szintén ugyanúgy fuvarozom őket, mintha még kicsik lennének.

Miért? Mert ők aránytalannak tartják, hogy ami nekem kocsival csak pár perc, azért nekik miért kellene végigbumlizniuk 20-30 percet, illetve, hogy a sok cuccal kényelmetlen átjönni.

Mivel nem is a legjobb környék, a notebookot buszoztatni a bőrön és a könyveik, edző cucc, piperés táska mellett már tényleg kisebb málha.

Amikor csak cuccok nélkül kellett valamiért hazamenniük, amit otthon hagytak, már többször átugrottak saját ötletből, gond nélkül pl. egy péntek-vasárnap közti időszakban. Tehát nem a távolság vagy az utazás a gond nekik.

Szüval a sok nyavalygás helyett le lehet ésszerűsíteni az egész dolgot:

hét közben ne jöjjön a notebook (ha tanuláshoz kell tudok adni), piperéket meg lehet venni ide is, pár ruhába sem halok bele, hogy itt is legyen plusz nadrág, pulóver, pár felső, bugyi, zokni, stb., és ezt lehet kicsit rotálni.

És akkor a suliból a hét közbeni napokon pár plusz könnyvel, ami a köv. pár napra kell, lehetne egyenesen ide jönni.

Ja, még edző és tornacucc kellene ide...

De itt a fórumon is van olyan vélemény, hogy mi a gond azzal, ha furikázom őket, ők is megteszik ezt még a sokkal idősebb gyerekeik esetében is, mert nem teher nekik.

Nekem sem teher, nem is azért kezdtem el ezeket írni. Hanem arról a gondolatmenetről szerettem volna visszajelzést, hogy erre is igaz lehet, hogy teher alatt nő a pálma.

*** ***

Értsd:

ha pl ezen keresztül is hozzászoknak, hogy az életben nem mindent kapnak készen, hanem nekük is hozzá kell járulniuk, akkor a kettőnk viszony kölcsönösebbé, a korunnak megfelelően kölcsönösebbé válhat, még akkor is, ha valóban nem ők tehetnek arról, hogy elváltak a szüleik, akkor ezzel azt nyerik, hogy hosszú távon rugalmasabbak lesznek, nem fog annyira fájni az élet, hiszen már kicsiben ezt megtapasztalták, könnyebben fogják venni az akadályokat, edzettséget szereznek a "megküzdés" terén, ami a jövő egyik legfontosabb képessége lesz a hozzáértők szerint. Talán ezt hívják rezilienciának.

De most kapcsolok, hogy azzal, hogy hét közben egyenesen ide jönnek haza, azzal nem helyeztem rájuk semmiféle, fejlődésre serkentő terhet, sőt könnyebb az élet, mert nem kell feleselgesen utazgatni.

Ha valami spontán változó módon, legalalább az egyik irányban egyedül utaznának, mert nekem valami "dolgom lenne", az lehetne ilyen hatással. De mi a fene dolgom lenne nekem hétvégén, mikor előre tudom, hogy ilyenkor velem lesznek?

Színház a (majdani) átaluk is elfogadott párommal, vaaagy, most hirtelen nem jut eszembe más, mert kb olyan érzésem van, az eddig berögzült sok év után, mintha azt mondanám nekik:

"Figyu, nekem most el kell mennem futni. OK, hogy miattam jöttetek ide a hétvégére, de úgy mentek haza, ahogy akartok, most nem tudlak hazavinni titeket. Csók!"

Szóval láthatás (azaz mindkettejük nagykorúsága) után, mikor valami konkrét programmal kapcsolatban jönnének át, az talán lehetne ilyen.

De őszintén szólva... annyir közel lakunk kocsival, hogy kb ciki lenne, ha nem "dobnám" haza őket.

Kész, feladom! Itt egy olyan egyszerű dolog, amin más nem is gondolkozik, én meg itt már tizennyolcadik verziót húzom át egyetlen hozzászólásban.

Lehet, hogy mégis hülyeség ez az egész.

17 és 19 évesen messze nem kamaszok már. Az egyik már, a másik egy év múlva felnőtt, önnálló, szavazóképes állampolgár. Feltehetően azt is tudják, hogy a notebook egy mobil eszköz. Vihetik hozzád, ami otthon van.

Annyira nem életszerű, amiről írsz. Új lakást venni, ahol mindenkinek saját szobája van? Az elmúlt 8 évben talán jól jött volna, most már teljesen felesleges. Mi lenne, ha kicsit hagynád őket lélegezni?

Csak egyetérteni tudok!

Lehet, hogy másnak is lenne véleménye, de az energiáit az elfogadásra, konstruktív támogatásra fordítaná.

Vagy, ha ez így nem felel meg neki, akkor továbbáll, ahelyett, hogy új rendet akarjon vágni közöttünk.

Igen, én így is a szerencsésebbek közé tartoztam, mert van, aki csak 2 heti két napot kap (bár tőlünk nyugatra már az 1-1 hétről indul a tárgyalás, az a kinindulás), de tudunk olyan apáról is, aki többet nem nézett a gyerekek felé, szóval van jobb és rosszabb.

Ha hiszed, ha nem, mindig mondogattam nekik, hol viccesen, hol kevésbé viccesen az összes általad említett dolog (köszönöm, jó átvágyat, légy szíves, stb), de minimális hatása lett.

Most már kicsit jobb a köszönés, de olyan halk, hogy én alig hallom, aki mellettük vagyok. És nem a csókolom / szia / jó napot kívánok dilemma a gond, mert már régóta minden kérdéses esetben a "jó napot" formulát használták. De az biztos, hogy volt pár beégetős, "köszöntetek" rákérdezésem, amit nem a köszönéskor sütöttem el, hanem kicsivel utána, de így is szemétkedésnek gondolták tőlem.

Rendrakás, köszönés normál hangon van kérve, sajnos nem vagyok üvöltős típus, sem összeszídós típus, akkor sem, ha kellene.

Inkább vissza-visszatérős, hosszan papolós. (Ami ugyanúgy idegesítő, csak lehet, hogy nem olyan hiteles, mint egy felháborodott, korholós, emelt hangú, vagy káromokodós)

Igen, arra nagyon próbáltam figyelni, hogy ne a párom előtt nevelgessem őket, de van helyzet, amikor elég nehéz megoldani, hogy úgy adj igazat, hogy közben a másikat ne nyomd le.

Én az észérvekkel való beszélgetést, vitát pártolom, ahol meg lehet beszélni, hogy mi miért történt így.

Sulira riktán van használva a notebook, inkább játékra, azt meg tényleg lehet tableten vagy telefonon is. Esetleg hétvégén megértem, hogy ne szenvedjenek hiányt.

Plusz ezen kívül van tesi és edző cucc, kis női táska további piperékkel, és még több olyan dolog, amit valóban nagyon felesleges hozni vinni, de, sőt van itt is van belőle, de az nekik nem felel meg, inkább cipelnek sok egyebet. 🤦‍♂️

Különben egyetértek, a párkapcsolat lezárása után nem leszek két tűz között, próbálva kétfelé megfelelni, ami valamelyest javítani fog a hangulaton és csak ránk van bízva a problémák megoldása.

Igen.Én megyek értük a lakásukra a láthatások elején és végén, de az isokba és onna haza már nagyon régen egyedül közlekednek.

Nem kellen rengeteg ruha, de egy váltó nadrág és pulóver mindig jön pluszban, a normál napi váltású felsőn, zoknin, bugyin túl.

Ez azért van, mert te anya vagy. FI pedig nem az apa, hanem egy olyan élettárs, akinek nincs gyereke.

Az én gyerekem 35 éves, de simán elvisszük, megyünk érte, ha pl. olyan helyre megy, ahová nem akar autóval menni. A menyemet is hurcoljuk és nem csak akkor ha nyomos ok van rá;)

Ajaj!

Szerintem dobd le ezt a szerepet. Azt hiszem mindenki tudja, hogy te nem az apa vagy, hanem az apa új párja, akit idegesítenek a párod gyerekei.

Egy kicsit sem életszerű dolgokról írsz. Látszik, hogy nincs gyereked.

Az meg végképp nem életszerű, hogy most az apa feszegeti ugyan azt a történetet, amit nem rég az élettársa tett.

Szerintem, szakítsatok. Annak semmi értelme, hogy folyamatosan egy 2 gyerekes apát próbálsz arra rávenni, hogy ne foglalkozzon a gyerekeivel. Ronda dolog!

Remélem az apa, nem egy ilyennek fog igazat adni, és bízom benne, hogy ő fog szakítani egy ilyen sárkánnyal.

Az olyan nő, aki nem tudja elviselni a társa gyerekeit, menjen el apácának vagy keressen egy olyat, akinek nincs gyereke.

"Oké, most kamaszok, és a kamasz-szülő kapcsolatokról aztán sok rémtörténetet hallani, de az normális-e, hogy a köszönést(!) úgy kell kicsikarni belőlük (velem szemben, és a környezetben is elég nehezen megy nekik), hogy egy szombati ebédnél a "jó étvágyat" viszonozni sem tudják, nemhogy maguktól mondani, ugyanígy a jó reggeltel, és a lefekvéskori egymástól való elköszönés, vagy az iskolából hazaérkezéskor sincs meg az üdvözlés, ha nagy ritkán nem én engedem be őket, szóval többször volt olyan, hogy a második hazaérkező gyerek itthonlétét már csak később veszem észre. Csak néztem, hogy ó, már te is itthon vagy?!"

Én ezt nem fognám senkire, hiszen arra a 2 napra megkapod a nevelésüket. Hidd el nekem sok apa annyit sem kap bosszúból a gyerekeiből.

Úgy értelmeztem ez nem egy mostani válás. Tehát éveken keresztül az agyukba tudtad volna vésni, a kérem, köszönöm, jó étvágyat, köszönést stb. Egyébként az idegeneknek való köszönés ebben a korban tényleg piszok nehéz, nem tudja mit is mondjon nekik?

Csókolom idejétmúlt, jó napottól megsértődhet az idősebb. Hány példát láttam már erre.

A köszönés, a maguk után való rendrakás elvárható, de ezt nem leüvöltve a fejüket, megalázva őket, értelmesen átbeszélve a te feladatod, hogy ez egy normális elvárás feléjük.

És lehetőleg ne a mostani párod előtt, hogy azt lássák a lányok, hogy beégeted őket a "csajod" előtt.

Azt írtad te mész mindig értük, miközben most meg azt írod, van amikor ők érnek haza előbb a lakásodba. Akkor most, hogy is van?

Ha nem igazán mentek sehova a 2 nap alatt, akkor minek annyi ruha???

Miket cipelnek? Nagyestélyi, koktél ruha, edző cucc?

Valahogy próbálj az elemi dolgokra rávilágítani náluk, és élvezd ezt a párévet velük, amit még tudsz, hiszen nemsokára kirepülnek.

Pont a laptopot, értem meg, ha cipelik magukkal, az a mai gyerekekhez hozzátartozik már, félkarúan érzik magukat nélküle, persze, egy jó telefon is megtenné 2 napra, de üsse kavics!

👍

Nem érti, hogy miért akarok én kapcsolódni a szinte már felnőtt gyerekeimhez, amikor már lassan leválniuk kellene, "hiszen ők nem itt laknak, hanem én lakik itt"...

Most komolyan ez a legnagyobb problemad, h ertük kell menned heti 1x?

Nekem kisebb gyerekeim vannak, de nem tudom elkepzelni, hogy akár 17 eves korukban azt mondjam nekik, h figyelj; nem megyek érted, ha nincs rá komoly okom.

Ertem, h mehetnenek busszal, de azt nem; h heti 1x miert faj neked ennyire ertuk menni?

Az en szuleim még akkor is elvittek az allomasra, vagy barhova, ha kértem, amikor 30 elmultam....

Pontosan! Ahogy mondod.

Már egy ideje igyekszem mentesíteni a gyerekekkel való kapcsolatot a hatása alól, magamat pedig az ő agymosása alól, de mivel nem enged a 48-ból (gondolom mert személyisége révén nem tud) ezért nincs túl sok lehetőségem.

Miért cipelné veled együtt? Mert ez hozzád tartozik. Ezzel együtt vagy az, aki. Ez kábé olyan, mintha kiderülne rólad, hogy daganatos beteg vagy, erre ő lelépne, mert nem akarja veled cipelni a puttonyodat...

35 éves vagyok, és van családom.

Köszönöm, hogy leírtad a saját példádon keresztül, hogy hogyan is képzeljek el egy működő modellt.

Te mennyi idős vagy? Van családod? (Azért érdekel, hogy ez mennyire friss dolog).

Szerintem is nagyon sok ilyen és hasonló lehetőség van, ami fontos kapocs lehet a gyerek és szülő között, főleg, hogy a hétköznapok tényleg nem adnak igazi lehetőséget erre.

Az anyukájuk nem időnként helyezi előtérbe magát, hanem, ahogy mondtam, a törvényi láthatás határidejéig folyamatosan. Persze, ha ez még egy bimbózó kapcsolat, ami miatt korai lenne a bemutatás, az érthető, de tudtommal már nem az, és a következő több, mint egy évvel együt már elég sok idő hogy ne kelljen kínosan figyelni a szeparációjukra.

Miért nem lehetnek ott a gyerekek, amikor ott van a párja? Nem ez a normális? Nem az is egy példa, amiből tanulni lehetne?

Igen, az én párom is ezt követeli és nem is esik jól, meg nem is életszerű és sokan kritizálják is ezt.

Neki nyilván ez lenne az idilli (vagy ha ők nem is léteznének). Neki semmi szüksége a puttonyra, ő miért is cipelné ezt velem együtt?

Az nem számít, hogy a párod elméletben milyen tökéletesen neveli az teoretikus gyerekeiteket.

A következményeit viselnie kell? Igen, így van. Ha téged választott párjául, akkor el kell viselnie a teljes csomagodat. A lányaid az életed fontos részei(nek kellene lennie). Méghozzá a személyiségükkel és viselkedésükkel együtt. A párodnak így kellene elfogadnia téged. Egy ember múltját nem lehet törölni csak mert úgy jobban feküdne az új partnernek.

Én 18 évesen kollégiumba költöztem, úgyhogy gyakorlatilag igen, onnantól máshogy tekintettünk az együtt töltött időre.

Annak ellenére, hogy én egész családban nőttem fel, az én apukám mindig szánt időt arra, hogy minőségi időt töltsünk együtt hétvégén, mivel hiába laktunk egy házban, a hétköznapok rohanása nem sok kapcsolódásra adott lehetőséget. Még úgy sem, hogy esténként közös vacsora volt. Amikor kamasz voltam, az volt a szokásunk, hogy vasárnap délután együtt elmentünk moziba. Nem nagy dolog, de nekem sokat jelentett.

Nem értem, hogy milyen jogon kritizálod a lányok anyját azért, mert időnként előbbre helyezi a párkapcsolatát a gyerekeknél. Hiszen a te párod is pont ezt követeli tőled.

Sokáig azt hittem hasznos lehet egy másik nézőpont, vélemény, ami árnyalja a képet, de ez már egy ideje nem hasznos, hanem szétziláló.

Akármennyire hordoz értéket is, a merevségével párosulva nem kompatibilis a családunkkal.

Sajnos igen.

Mondjuk úgy, hogy nem toleráns a félrenevelés következményeire, egyrészt mert úgy látja, hogy ő is ezek miatt szív, "neki mi köze van ehhez?", úgy látja beleszólni (közvetlenül nem tud) de a következményeit viselnie kell neki is.

Ez sokszor extrém dolgokat hoz ki belőle, ami kívülről nézve ellenséges.

Külonben a meglátásai sokszor megfontolandók, és mint nevelési elvek működőképesek lettek volna, ha a tőle való közös gyerkeinkről lenne szó, akiket az első perctől együtt nevelünk.

Lehet, hogy ezt már nem nevelésnek hívják, de a személyiség felnőttkorban is alakul, formálódik, párkapcsolatban csiszolódik (és remélhetőleg nem elnyomódik).

Igen, már 19 éves a nagyobbik és részben ez vetette fel pl. a páromban a kérdést, hogy a kisebbik miatt miért van még ő is "rángatva". Bár még gimis, és pont egy nagyon fontos év következik az érettségi előtt.

Szakmájából is kifolyólag az életre nagyobb rálátással rendelkező külső szemlélő azt kritizálja, hogy ő sehol nem hallott ilyet, hogy pl. ekkora gyerekeket még továbbra is a szülő hurcol a két lakás között, és nem maguktól jönnek, ami kapcsán felszínre kerülhetne, hogy csak elviselik, hogy áthozom őket, vagy van valemennyi kedvük is jönni.

Szerinte többek között ez tartja gyerek szinten a már kis felnőtteket, na meg az, hogy kevés feladatot, több kipárnázást, kevésbé van hagyva a tetteiknek a következményei is rajtuk csapódjon le. (Nyiván nem mindegy, hogy miről is van szó).

Nem tudni, hogy pontosan mire hivatkozva, és milyen módon éri el náluk, de az anyjuk küldi őket továbbra is, néha 10 perces pontosságot elvárva(!), mert az új párkapcsolata miatt "neki erre szüksége van" ameddig törvényileg ez lehetséges.

A gyerekek, ha egyáltalán nem szeretnének jönni, gondolom már megmondták volna.

Igen, kb 1 év múlva a kicsi is nagykorú lesz. Na és?!

Pont erről szól ez a beszélgetés, hogy nehogy már egy dátum eljövetelén múljon a gyerekekkel való kapcsolat! Mert mi változik meg majd azzal?

Onnantól már másképpen nézünk egymásra?

Az egyben lévő családoknál akkor ez egy kényszer, hogy ezek után is kénytelenek együtt lakni?

Nagykorúság után már nincs értelme, nem lehet pozitív hozadéka az együtt töltött változó mennyiségű és minőségű időnek?

Vagy te ezt nem vitatod, csak azt mondod, hogy mivel a válás miatt nekem ez nem adatik meg pont ebben a formában, azzal tudom legjobban kiaknázni a lehetőségeket, ha nem ezen kesergek, hanem ha kevesebb is, de minőségi időt töltsünk együtt. Ez jól hangzik, csak nehogy programfelelős szerepbe kerüljek :) mert nekem továbbra is nagyon fontosak a hétvégi nyugis, nem időhöz kötött reggelik, vacsorák, mert az olyan családszerű...

Nem tudom, hogy mit akarsz még nevelni a felnőtt és a majdnem felnőtt gyerekeiden.

A 19 évesre szerintem már nem is vonatkozik a láthatás. Felnőtt nő, és mint olyan, neki kell eldöntenie, hogy hogyan tartja a kapcsolatot a szüleivel. Mivel a másik lány is 17 éves már, ez az egész probléma elvileg már csak egy évet lesz releváns. Én nem a megszokott, unalmas láthatásokhoz ragaszkodnék, hanem próbálnék minőségi időtöltést kitalálni.

Valóban feleslegesen sokat agyalok.

Annyiban volt valamennyi haszna is a jelen párkapcsolatnak, hogy a szülői elfogultságon túl egy valamivel objektívebb nézőpontot is adott, amelyik a külvilág több példáját is behozta a viszonyítási alapként, ami összességében az életkoruknak megfelelő normalitás irányába hat.

(Ez valahol hasznos lehet a felnőtt életükben, de káros is a gyerekeimmel való kapcsaltban. Ezek aránya viszont nem mindegy).

Ugyanakkor a párom nehéz gyerekkora és rögös életútja nem mentség arra, hogy ennyire rugalmatlanul, mi több ellenségesen viszonyuljon hozzájuk, ami szomorú vagy sem, nem hagy sok megoldási lehetőséget a számomra...

Örülök, hogy megoszjátok a véleményeteket!

Szerencsére abban a helyzetben vagyok, hogy párszor tízezer forintnyi piperét, ilyen-olyan hajsütő vasat, még megengedhetek magamnak.

Szóval ezt ki lehet pipálni.

Ruhát is tudunk venni és akkor eldönthetik, hogy az újakat akarják hordani az anyjuknál is, de akkor hagynak itt helyette valamit, de a lényeg az, hogy azt se kelljen hordani.

De plusz 2 notebook-ot nem fogok venni, ebbe valahogy bele kell törődniük, hogy ezt az igényüket azokra a napokra félretegyék. Fontos megjegyezni, hogy ez különben leginkább játékra kell nekik; ha iskolai dologhoz kell, arra tudok adni egyet. Ezzel sincs gond.

Így akkor akár azt is meg lehetne csinálni, hogy nem kellene pl. egy téli este 5-6 körül még hozzám átcuccolni, hanem azzal a pár plusz könyvvel megterhelve magukat, ami a köv. két napra kell, egyenesen hozzám jöhetnének a suliból.

Mint minden szülő, külső és belső tulajdonságaikkal együtt szeretem őket. Pont.

És itt akkor már nem írom le megint, hogy nem (csak) a babusgatással szeret a normális szülő, hanem a nem csak simogató neveléssel, mert hosszútávon ezzel többet ad a gyerekének. Ebben van az egyik nézeteltérés az ex és köztem.

Oké, most kamaszok, és a kamasz-szülő kapcsolatokról aztán sok rémtörténetet hallani, de az normális-e, hogy a köszönést(!) úgy kell kicsikarni belőlük (velem szemben, és a környezetben is elég nehezen megy nekik), hogy egy szombati ebédnél a "jó étvágyat" viszonozni sem tudják, nemhogy maguktól mondani, ugyanígy a jó reggeltel, és a lefekvéskori egymástól való elköszönés, vagy az iskolából hazaérkezéskor sincs meg az üdvözlés, ha nagy ritkán nem én engedem be őket, szóval többször volt olyan, hogy a második hazaérkező gyerek itthonlétét már csak később veszem észre. Csak néztem, hogy ó, már te is itthon vagy?!

De azt már elértem, hogy mikor elmennek itthonról, köszönnek :-) Otthon ez sem szokás, ahogy a házimunka sem, pedig ott 5 napot vannak. Az anyjuk takarítja a szobájukat, de szerinted én szapulom az anyjukat.

Különben lehet, hogy igazad van, és nem ismerem őket igazán, és lehet, hogy túl kritikus vagyok, amit magamnak köszönhetek, hogy az exel nem voltam anno határozottabb, mert ezek a nem köszönős, nem beszélgetős, egymást nem segítő, nem empatikus viselkedések váláskor is megvoltak, de akkor is a vele szembeni kritikaként értette az ex ezeket, és még inkább védte őket, mitha ez a viselkedés lenne a normális.

Ismertikek azt, amikor a családdal találkozó ismerős, családtag, szomszéd próbál bagatellizálni a helyzetet és és felmentést adni szekunder szégyenében, hogy csökkentse a feszültséget: "jajja, de aranyosak, csak még zavarban vannak.", "majd fognak köszönni", "én hallottam, hogy köszöntek!" :)

De továbbra is azt állítom, hogy nagyon szeretem őket, csak szomorú vagyok a fentiek miatt, és hogy ebben nem támogattuk egymást az exszel a gyerekek érdekében, mert nem látott túl a velem kapcsolatos ellenszenvén.

De tudok én belátó is lenni. Tudom, hogy nagyon nehéz lehetett neki anno 2 elvált gyerekkel, de akkor miért kellett ragaszkodni a heti 2 naphoz, mikor én az 1-1 hetet szerettem volna. (Sejtitek, hogy miért)